Simispiri, like-mágnes és a valóság

Ez egy önterápiás írás lesz, mert van egy jelenség, ami annyira zavar, hogy el kellett beszélgetnem róla magammal. Felhívom a figyelmet, hogy mindennemű felfedezett hasonlóság a valósággal nem direkt, de nem is a véletlen műve. Szóval semmi konkrétum – de ha magadra ismersz, akkor mittudomén, kezdj valamit ezzel az írással, mondjuk gondolkozz velem együtt.

Az úgy kezdődött…

Olvastam egy spiri ismerősöm posztját, amiben az volt a lényeg, hogy ha csak azt tudod, mit nem akarsz, akkor épp azt fogod bevonzani. Mert a nemekből csak nemek születnek.

…és jöttek rá a kommentek, hogy:

– „Ez most nagyon kellett. Pont itt tartok az életemben.”
– „Köszönöm, hogy ilyen tisztán megfogalmaztad, amit én még nem tudtam.”
– „Ezért vagy te Fény a világban.” ✨🙏
– „Mennyi igazság egyetlen posztban… Megöleltél a szavaiddal.”

…és én csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy most komolyan?
Itt egy olyan gondolat, ami szerint előbb ki kell találni, milyen formában szeretnéd a jót, különben inkább ne csinálj semmit, és ezért jönnek a szívecskék, az ölelések meg az univerzumos gifek?!

Én meg írok valamit, amivel órákat, napokat foglalkozom, nemcsak minden tudásomat, humoromat latba vetem, de kegyetlenül őszinte is vagyok. Annyira, hogy a végén őszintén megveregetem a vállamat, hogy atyaég, mennyire fáin kis cucc lett. Kirakom – és… jön rá húsz lájk.

És így járok a következővel is. Meg az azutánival. Mostanra akár foghatod is a fejed, hogy megint egy meg nem értett zseni kucorodott magzatpózban a sarokba – de ha tovább olvasol, talán megértesz engem. Szóval apellálok a türelmedre még picikét. 😀

A nagy kérdés

Miért nem kapok annyi lájkot? (Azon kívül, hogy nem tetszik neked) 😀 Szeretnék inkább arra a következtetésre jutni, hogy talán az engem olvasók nem lájkolós fajták. Vagy nem is ér el a feedjükig.

A komment, a megosztás már maga egy megmutatkozás – és lehet, hogy az én ismerőseim közül sokan nem akarnak látszani. Lehet, hogy csak csendben elolvassák, elrakják magukban. És az is szuper. Csak ugye ez nekem nem feedback. Nem tudom, ott volt-e valaki a másik oldalon.

Mert nem (csak) a visszajelzés hiányzik – (pedig imádom 😅) – hanem az a lehetőség, hogy gondolkodjunk együtt valamin. Már ha továbbgondolásra érdemes, de a premisszám az, hogy persze hogy!

• A lájk ma nem csupán visszajelzés – túlélési lehetőség.
• A komment: a közös gondolkodás tere.
• A megosztás: annak a jele, hogy ez nemcsak rólam szólt –
  hanem valaki másnak is megmutatod.

És ez a legnagyobb ajándék.

A lájkon túl, avagy hogyan ismerd fel a spirituális bullshitet?

Tudom, hogy nem vagyok egyedül. A Mindenség dolgozik rajtam – (remélem, számlát is tud adni). És közben nem tudom nem észrevenni, hogy elképesztően kevés a valóban szakmai, átgondolt, hiteles ÉS spirituálisan is értékes tartalom.

Miközben mágnesként vonzó az olyan, ami nem vár el radikális őszinteséget, de a spiritualitás esztétikus, komfortos és látszólag mély válfaját képviseli – ahol a kommentelők nem lelki izommunkát, hanem léleknyugtató wellnesst keresnek (és találnak). Cserébe egy tapodtat sem tesz hozzájuk.

És mint José Arcadio a Száz év magány-ban, amikor „a pultra fektette valószínűtlen férfiasságát” – én is kiteszem most a pultra a gyarlóságomat. Áttranszformálva. Mert tudod mit? Ha már úgyis zavar, legalább dolgozzon helyettem egy kicsit.

!Én is akarok lájkmágnes, cukikommentmágnes és megosztásvonzó mágnes lenni!

Itt van 3 lÉLEKgondolat – én írtam őket, szigorúan ügyelve arra, hogy egyes szavakat NAGY KEZDŐBETŰVEL lássak el, a még mélyebb értelmezési rétegek megidézésének szándékával.

• Az Erőd nem kívül van. Az Erőd Te vagy.
• A gyógyulás akkor kezdődik, amikor már nem akarod meggyógyítani magad.
• A Lét-Bizalom az, amikor már nincs kérdésed.

És jöjjön a lájközön, meg a kommentek, mint például:
• „Köszönöm, ezt most elmentem. Olyan igaz, hogy belefájdul a szívem.”
• „Ezt most meg kellett osszam. 🙏 Mert a Lélek tollából született, és minden sorában ott van az a fajta csendes bölcsessÉG, amire most nagyon nagy szüksÉG van ebben a zajos FÖLdi világban. Köszönöm, hogy mindig rávilágítasz a valódi lényegre. 💫✨”

És nem sértődöm meg, ha tényleg  ezt írod –
csak az van, hogy ilyeneket nem kapok.
Ezért a Lét-Bizalom helyett magzatpózban próbálom mantrázni:
„Ami nem öl meg, az megerősít.”

De tekintsünk ki a köldökömből! Azon túl, hogy ezek a spiriposztok gyakran idegesítenek, összeszedtem, milyen veszélyei vannak az öntudatlan simispirinek. (A tudatosnak is…)

1. Hogy nincs dolgod – csak elengedni kell.

Ez a hozzáállás a passzivitást erősít: nem a tanulást, cselekvést, önreflexiót.
➜ Az élet az elengedés mellett kapcsolódás, felelősségvállalás és szembenézés is.

2. Hogy az érzéseid mindig igazat mondanak.

Ez veszélyes tévedés. Mert nem minden igaz, ami belülről jön – az érzéseket a félelmektől tudni kell megkülönböztetni.
➜ A trauma, a kötődési minta, az öncsalás is tud „szívből jövőnek” tűnni. A spiritualitás dolga nem az, hogy ezeket felerősítse – hanem hogy áttörje.

3. Hogy az elfogadás mindig jobb, mint a konfrontáció.

„Fogadd el, és átalakul.” – ez a legcsábítóbb hamis bölcsesség.
➜ Valójában gyakran alkalmazkodásra kondicionál, nem határhúzásra, nem igazságkeresésre. A csendes elfogadás néha csak annyi: nem akarom megkockáztatni, hogy meglássam az igazat.

Észre sem veszed, hogy a simispiri posztokkal már nem nézőpontokat lájkolsz, hanem egy vágyott érzelmi biztonságot – ami ezekből a kommentekből is tisztán látszik (írói fantáziám gyöngyszemei a spiriuniverzum csillámporos, kristálytiszta éteréből lehorgászott mintadarabok):

„Olyan, mintha rólam szólna… Köszönöm, hogy mindig megfogalmazod, amit én nem tudok.”
➡️ Végre újra a jól ismert sablon – nem kell keresnem a saját igazságomat, elég most az érzet is, hogy megtaláltam. Az legalább nem zavar meg.

„Ez most nagyon kellett. A szívemhez szóltál.”
➡️ Nem kellett kérdéseket feltennem magamnak, mégis kaptam egy jóleső megerősítést. Win-win.

„Minden szavad igaz. Megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül.”
➡️ Ha elég szépen mondod, nem baj, ha közhely – az is elég, hogy most nem érzem magam egyedül.

A csillámpor tök jó, és van olyan, hogy kifejezetten felemelő a „Napfény járja át a szívem újra” örökzöldet vinnyogni egy szolid baráti összejövetel végén hajnalban, csak közben nem gondolom, hogy ettől jobban értem a világot vagy mélyebben kapcsolódom magamhoz.

A megsimogatott Lélek és az algoritmus ölelésében

Szóval: az Erő, a Lélekhang, a Lét-Bizalom, a Felsőbb Én, a Kegyelem-Tér legyen veled, miközben tudod, hogy a gyógyulás akkor indul el, amikor már nem akarod meggyógyítani magad, az elfogadás pedig akkor jön, amikor már nem keresed, és a csend is csak akkor szól, ha meghallgatod.

(És ha véletlenül nem szól, az csak azért van, mert túl hangos a vízióid rezgése.)

Na de komolyan:
ha legközelebb megérint egy rövid vagy hosszabb spirituális bullshit, kérdezd meg magadtól:
👉 Megvigasztal – vagy szembesít is valamivel?
👉 Jólesik – vagy elindít egy felismerést is?

Ez is a digitális tudatosság része!

És tudod mit? Dühít, hogy ezek a „spiri” posztok – bár nem ez a szándékuk – leválasztják az embert a valóságról.

Ezért fontos erről beszélni: mert sokan a közhelyek és frázisok mögé bújva, észrevétlenül távolodnak el attól, ami tényleg számít.

Rettegnek a fájdalomtól – de kérdés nélkül szenvednek akár egy életen át.

Hát csodálkozunk, ha azok, akik még nem akarják elhagyni a valóságot, ellenállással reagálnak?
Ennyi giccs után – nem is csoda, ha a józan ész is meditációba menekül. 🧘‍♂️

Végszó – meghívás a felelősséghez

Tudom, hogy sokan éppen ezért idegenkednek a spiritualitástól. És meg is értem őket. Hozzéteszem, sokszor a tapasztalatorientált racionalisták között több valódi spirivel találkozom, mint egy jógastúdióban – mert a spiritualitás nem több (és nem kevesebb), mint annak a felismerése, hogy:

1. Nem te vagy a világ közepe.
2. Van valami, ami nálad nagyobb.
3. És ezzel nem csak összehangolódni érdemes – hanem hagyni, hogy formáljon: döntésekben, cselekvésben, növekedésben.

Hogy állok az irigységgel?

Akkor nyugodtam meg, amikor világos lett: a legnagyobb tanítóim azért voltak hatással rám, mert vagányak, humorosak, önreflektívek és tájékozottak – a hivatásuk legjobbjai. A spirituális tartalom náluk nem máz vagy póz volt, hanem mélységi réteg. Plusz.
Nem ők „adták a fényt” – hanem segítettek észrevenni, ha valami világítani kezdett bennem.

Megidézem például Hornyák Istvánt – a TestSzobrász® képzés harmadik félévének vezetőjét –, akinek a társaságában teljesen természetes volt elmondani a gondolatainkat, sőt, erre bátorított is minket. Szívesen szembesített egy-egy hülyeségünkkel vagy vakfoltunkkal – és ha valami olyat hallott, amit ő sem ismert, elgondolkozott rajta, nyitottan fogadta az új nézőpontokat.

Eszembe sem jutott irigykedni rá. Ha valami, hát az fogalmazódott meg bennem: mennyi mindent kell még tanulnom, hogy ott tartsak, ahol ő. 😀

És mindig elmondta, hogy ő is tanul. És ettől nem kisebb, hanem nagyobb lett a tekintélye.

Mert a valódi tanítás nem elválaszt, hanem bevon.
Nem elzár, hanem összeköt.

Mindenképpen jelezd egy kommentben (:D), ha ez a poszt is csak egy újabb simispiri körmondat lett.
Ha igen, azért – ha nem, akkor pedig azért:
tessék elkezdeni kritikai spirituális gondolkodást tanulni!

Mert a valódi tanítás nem menekülés a valóságból –
hanem iránytű ahhoz, hol van még felelősségünk. És dolgunk.